Az osztrák "Szuperpatkány" és a többiek – Monaco hercegei, 3. rész

A monacói hercegek első generációja után jött a második generáció, melyet csak Hill-éra néven lehetne jellemezni. A ’70-es évekre Hillnek azonban bealkonyodott, és új nevek érkeztek az F-1-be és Monaco győztesei közé is.

1972-ben eső köszöntötte a mezőnyt Monacóban, mely alaposan megkavarta a mezőnyt. Az eddigre már kétszeres világbajnok és monacói futamgyőztes Stewart csak a nyolcadik helyről indult, ráadásul kétszer is megpördült, mellyel kiszállt a győzelemért folytatott versenyből. A győzelemre nagy esélye volt a pole-ból induló Fittipaldinak is, aki azonban végül csak a harmadik helyen ért célba, ráadásul egy környi hátrányban a győztes, negyedik helyről rajtoló Jean-Pierre Beltoise-tól. A korábban remeklő BRM-nek ezzel Beltoise megszerezte utolsó futamgyőzelmét, míg Jacky Ickx egy Ferrarival lett a második.

1973-ra aztán Stewart összekapta magát, és – azon kívül, hogy világbajnok is lett – megnyerte a Monacói nagydíjat. A pálya néhány kanyarját egyébként átépítették, és a régi alagút helyére egy hosszabbat építettek. Ettől még az előzés továbbra sem volt zökkenőmentes, hiszen Stewart a pole pozícióból nyerte meg a versenyt a két Lotus: Emerson Fittipaldi és Ronnie Peterson előtt, akik az ötödik és második helyről indulhattak. A futamot kilencen fejezték be – hivatalosan ugyan további két versenyző célba érőnek számított -, ráadásul ez volt James Hunt első futama is. Stewart három bajnoki címmel és ugyanennyi monacói győzelemmel pedig a szezon végén, 34 évesen visszavonult a versenyzéstől.

1974-ben a két Ferrarié, Niki Laudáé és Clay Regazzonié lett az első két rajthely, és sokáig vezették is a versenyt. Regazzoni az élen autózva a Rascasse kanyarban hibázott, és több pozíciót veszített. Peterson Reutemannal való ütközése után a hatodik helyről a vezető Lauda mögé küzdötte fel magát, végül az osztrák gyújtásprobléma miatt a 32. körben kiesett, így Peterson magabiztosan nyerte a 78 körös versenyt. Jody Scheckter második, Jean-Pierre Jarier harmadik lett. A svéd klasszis tehát 1971-es második helye után ’74-ben végre a lépcsők tetejére állhatott.

Az 1975-ös verseny nedves körülmények között kezdődött, de a pálya a verseny végére felszáradt. A pole-t ismét Lauda szerezte meg, ezúttal Tom Pryce előtt. A harmadik helyről induló Jarier az első körben a falnak csapódott, és kiesett. Rajta kívül több élmenő, Mario Andretti, Regazzoni, Alan Jones és James Hunt is kiesett. Az utolsó körökben a vezető Lauda olajnyomása csökkenni kezdett, a második Fittipaldi megközelítette, de megelőzni már nem tudta. Ebben nagy szerepe volt a kétórás limit-időnek is, ami miatt a 75. körben leintették a futamot. A harmadik végül José Carlos Pace lett.

Az osztrák legenda 1976-ban is folytatta remek szereplését a városi pályán: az 1974-eshez hasonlóan ismét Ferrari elsősor lett az időmérő edzés végeredménye. A James Hunt autójából kifolyó olajon Regazzoni és Peterson is megpördült, ennek következtében a két hatkerekű Tyrrell: Depailler és Scheckter került a második és a harmadik helyre. A 64. körben azonban Regazzoni visszaelőzte a harmadik Depailler-t, ám 10 kör múlva a ferraris hibázott és kiesett, így a Tyrrell visszavette a harmadik helyet. A versenyt végül Lauda magabiztosan nyerte a két Tyrell, Scheckter és Patrick Depailler előtt.

1977-ben nagy név debütált Monte Carloban: Riccardo Patresenek ez volt az első futama, melyet aztán további 255 követett. A pole a Brabhames John Watsoné lett, ám ami meglepőbb volt az Lauda 6. helye az időmérőn. A Wolffal versenyző Scheckter jó rajtot vett, és a második helyről az élre állt. Vezető pozícióját a verseny végéig megőrizte, ám nem sokon múlott, hogy ne így legyen, hiszen Luadát centik választották el a győzelemtől. A harmadik helyre a másik Ferrarival Reutemann futott be.

Egy évvel később az időmérőt Reutemann nyerte a két Brabham-Alfa Romeo: John Watson és Niki Lauda előtt. A rajtnál Watson állt az élre, a második helyre Depailler ért fel. A sikánnál Lauda és Reutemann összeért, Hunt autója is megsérült, így neki és Reutemannak ki kellett állnia a boxba. A 38. körben Watson elhagyta a pályát, és csak Depailler és Lauda mögé ért vissza, a verseny végére a harmadik Scheckter mögé, a negyedik helyre esett vissza. Patrick Depailler végül több mint 22 másodpercnyi előnnyel nyerte meg a futamot Lauda előtt.

1979-ben Lauda továbbra is jól szerepelt Monacóban, hiszen a negyedik helyről rajtolhatott, ám mint oly sokszor a szezon során végül kiesett, mely (első) visszavonulásához vezetett. Scheckteré lett a pole Villeneuve előtt. A dél-afrikai megtartotta a vezetést a rajt után, míg Lauda megelőzte Vileneuve-öt, de a kanadai később visszavette a pozícióját. A 16. körben Didier Pironi hátulról belement Laffite Ligier-jébe, de folytatni tudta a versenyt. A 22. körben Pironi Laudával ütközött, ezúttal mindketten kiestek. Jarier, Jones, Villeneuve és Laffite kiesése után a Regazzoni a második pozícióba került. A verseny végén látványosan harcolt a győzelemért, de a versenyt a végig vezető Scheckter nyerte kevesebb, mint fél másodpercnyi előnnyel. Reutemann harmadik lett, miután Depailler motorja tönkrement a futam végén.

1980-ban Lauda már (és még) nem szerepelt a mezőnyben, így új esélyesek születtek Monacóban, akik között emlegethetnénk a későbbi világbajnok Jones-t, Piquet-t vagy az addig remeklő Arnoux-t, de mégsem ők harcoltak a győzelemért, sőt… Az időmérő edzésen Didier Pironi volt a leggyorsabb, mögötte Reutemann és Alan Jones végzett. A rajtnál a középmezőnyben nagy baleset történt: Derek Daly belerohant Bruno Giacomelli Alfa Romeójába, de megsérült – az ebben az évben debütáló – Alain Prost, Jarier és Jan Lammers autója is. Jones eközben megelőzte Reutemannt, ám a 24. körben technikai hiba miatt kiesett. Ekkor elkezdett esni az eső, Pironi pedig az 55. körben sebességváltójának hibája miatt balesetezett a Kaszinónál. Depailler motorhibával állt ki, így Reutemann győzött a Williamsszel, a második Jacques Laffite, a harmadik pedig végül Nelson Piquet lett, ám mindketten több mint egy perccel lemaradtak a futamgyőztestől.

1981-ben az első rajtkocka Piquet-é lett – aki később 1981 világbajnoka lett -, Villeneuve második, a Lotusszal versenyző, Monacóban először ekkor versenyző Nigel Mansell harmadik lett. A rajt után Andrea de Cesaris és Mario Andretti összeütközött, az élmezőnyben nem történt változás. Mansell a 16. körben a hátsó felfüggesztés miatt, majd Reutemann váltóhiba miatt esett ki. Alan Jones ezután felzárkózott az élen haladó Piquet és Villeneuve mögé. Az 53. körben a brazil a korlátnak csapta autóját, így számára is véget ért a verseny, melynek következtében Jones ekkor az élre állt. A 67. körben az ausztrál versenyző a boxba hajtott technikai probléma miatt, és bár Villeneuve elé tudott visszajönni, a kanadai három körrel a futam leintése előtt megelőzte, és végül magabiztos előnnyel megnyerte a versenyt. Jones a második helyre futott be, míg tőle szintén csúnyán lemaradva Laffite harmadik lett.

Ezzel egy újabb korszak zárult le, hiszen Villeneuve-nek esélye sem volt megvédenie monacói hercegi címét miután még a futam előtt halálos balesetet szenvedett. A ’80-as évek ezután egy francia fiatalember precizitását és több ádáz csatát hozott, melyet azonban már a következő részben osztunk meg olvasóinkkal.